A Felső-Pannon borrégióra jellemző fejlettség és kulturális sokszínűség az itt haladó nyugati kereskedelmi utaknak illetve a Duna közelségének ugyanúgy köszönhető, mint az ideérkező szerzetesek és telepesek megjelenésének, szorgosságának, vagy a térség geopolitikai elhelyezkedésének és történetének.

Kép: https://bor.hu/

Szerző: Hajdu Ferenc

A balatoni borrégió bemutatása után egy több szempontból is nagyon érdekes hazai borrégió, a Felső-Pannon borrégió bemutatása következik.

Szemügyre véve a régió borvidékeit leginkább összekötő jellemzőket, a hűvösebb éghajlati sajátosság adja az ennek megfelelő savakban gazdag, lendületes borok körét. Ez elsősorban a fehérborok jelentőségét, uralkodó fajtaválasztékát jelenti, s mivel a globális felmelegedés negatív hatásai itt a délebbi területekhez képest még jóval kevésbé érezhetők, még bőven van tartalék a borok savszerkezetében. Ugyanakkor az elmúlt tíz-tizenöt évben érezhetően teltebbek és alkoholban is gazdagabbak lettek az itteni borok, Pannonhalma pedig évek óta komoly vörösborokkal ajándékozza meg a borkedvelőket.

A pezsgőkészítés is főleg a fehér fajtákhoz köthető, és végre: az úttörő Törley által az etyeki szőlőkben rejlő potenciálra épített, Budafokon meghonosított pezsgőkészítés mintegy szemvillanásnyi 150 év alatt átterjedt a Móri, Neszmélyi és a Soproni borvidékekre is – bár ez nem annyira a környezeti változásokon múlott, mint a gazdasági és jogszabályi lehetőségeken, valamint a köz-borkultúra csiszolódásán.

A Felső-Pannon borrégió területei 150-400 méteres magasságban húzódnak, időjárását az észak-nyugati nedves, hűvös hegyvidéki–óceáni, és a délről érkező mediterrán jellegű száraz, meleg légmozgások alakítják. A helyi területi jellemzők mellett elsősorban a Ramann-féle agyagbemosódásos barna erdőtalajokkal találkozhatunk. A régiót kitevő öt borvidéken összesen 5400 hektár szőlőt művelnek.

Sopron

Nyugatról haladva, elsőként a Soproni borvidék terül el hazánkban a Fertő-tó déli partján és a Soproni-hegység lankáin mintegy 4300 hektáron, melyből 1800 hektáron termelnek szőlőt.

E foglalatosságot bizony a rómaiak is pártolták, de már a keltáktól sem volt itt idegen. Ők alapították Scarabant települést, melyet a római hódítás után már Scarabantia néven emlegettek tovább a birodalomban, egészen a népvándorlások korában történő pusztulásáig.

Nagy Károly német telepeseinek köszönhetően új erőre kapott a környéken a borkészítés, mely a filoxéra elterjedésének idejéig szinte folyamatos fejlődés és növekedés jellemzett: a középkorban a soproni és ruszti borok országos hírűek voltak, de még a szomszédos cseh-morva és sziléziai (lengyel) piacokra is rendszeresen szállítottak belőle. Ekkor még persze fehérborra kell gondolnunk, ugyanis készőlő vesszőket Magyarországra először Nagy Lajos és Corvin Mátyás hozattak Itáliából és Franciahonból a XV. században. Sopron viszont egészen a filoxéra okozta pusztításáig tartja a fehérszőlő szinte teljes elterjedtségét.

Az itteni szőlők és pincék kiesése a török által megszállt országrész alól tovább növeli a terület jelentőségét, és a kivitel kitolódik egészen Poroszországig, sőt, még északabbra. A külföldi kereskedelem lehetőségei azonban a XVII. század végére beszűkülnek, ugyanis az osztrákok megvalósítják piacvédelmi törekvéseiket, az osztrák-magyar főnemesek viszonya kiéleződik, a Tokaj-hegyaljai borok pedig népszerűvé válnak a lengyel és orosz piacokon.

A XIX. századra jellemző magyarországi szőlőtermesztés, borkészítés és -kereskedelem hanyatlása közepette a Soproni borokat továbbra is a nemesebb borok között említik, és hírnevéből mit sem vesztve, továbbra is keresett a Fertő partján elnyúló dombokról származó aszús édesbor. Tanulságos, hogy a helyiek a minőséget sosem áldozzák fel a mennyiségért.

Még a században megindul a kékszőlők terjedése, bár az 1875-ös Keleti Károly féle szőlészeti statisztikából kiderül, hogy a számos fehér fajta mellett – melyből a furmintot tartották igazán nemesnek, és szánták eladásra – a feketék közül csak a burgundit becsülték.

A filoxéravész utáni visszatelepítések során a kékszőlő fajták aránya jelentősen megnövekszik a közízlés igényeit kiszolgálva, a fehérbor értékesítése egyre nehezebb.  A Trianoni békediktátum következtében a Sopron-Ruszt-Pozsony borrégió háromfelé szakad, így a soproni bor elveszti osztrák, és felszámolja csehszlovák piacát; a kékfrankost a belső kereslet tartja életben.

A második világháborút követően kitelepítik a poncichterek nagy részét (ponzichter, a német “babtermelő”-ből származó megjelölés, mellyel a sorok közé zöldségeket, főleg babot ültető soproni szőlősgazdákat illették), a szőlőültetvények pedig államosításon esnek át.

Ezzel elkezdődik a mennyiséget előtérbe helyező nagyüzemi, gépesített, igénytelen termelés, amely máig érezhető károkat okozott a soproni bornak. Ausztriával ellentétben, ahol a boripar az 1985-ös glikol-botrányt követően teljesen megújult, és Burgenland illetve Ruszt bortermelése 15 év alatt világszínvonalúvá vált, a szomszédos Sopron borai nemzetközi szinten alig ismertek, a magas minőséget előállító termelők száma ma is igen csekély.

Talajára jellemző a szarmata és pannon rétegek törmelékein, mészkövön, löszön löszös vályogtalaj, barna erdőtalajok, laza pleisztocén homoktalajok alakultak ki. A kristályos palák jellemző talajfélesége a kőzettörmelékekben dús ranker. 

A táj éghajlata kiegyenlített, enyhén kontinentális, bár országos viszonylatban inkább hűvösnek, csapadékosnak számít, tehát érvényesül a szubalpin hatás, mely a gyakori a légmozgásban is tetten érhető. A nyár is hűvös, borvidékeink közül a legcsapadékosabb, telei viszont enyhék. 

Pannonhalmi borvidék

Hazánk egyik legrégebbi bortermelő területe, melynek hagyománya szorosan kötődik a központban álló Pannonhalmi Bencés Főapátsághoz.

A Szent Benedek-rendiek ebben a máig a legíresebbjeik között számon tartott monostorában élesztették újjá a rómaiak által megalapozott, ám a honfoglalás korában elfeledett helyi szőlőtermesztést és borkészítést. A borvidék töretlen fejlődésének  záloga a szorgos barátok hozzáértése mellett az ásványi anyagokban gazdag talajösszetétel, és az érett, egészséges szőlő használata, gondozása volt.

Ennek a virágzásnak az oszmán török hódítás, különösen a Bécs felé vezető hadi út vetett véget, a vidék elnéptelenedését okozva. A török kiűzését követően az ültetvények hamar visszanyerték kiválóságukat, az ide érkező tót és német telepesek munkája nyomán. Hamarosan az állattenyésztés mellett a szőlőtermesztés vált a térség legfontosabb mezőgazdasági tevékenységévé.

Ám a nagy filoxérajárvány következtében a szőlők 80%-a kipusztult, a visszatelepítéssel pedig az olaszrizling vált a borvidék uralkodó fajtájává. Korábban több kékszőlőt termesztettek a vidéken, de ma jellemzően az aromás, fűszeresen illatos, kissé testesebb, sokáig érlelhető fehérborok kiváló termőterülete.

Ugyanakkor a főapátság több kékfajtát is felvett a kínálatába, kiváló eredményekkel. A bencésekhez köthető a hemina fogalma is, ami nem más, mint a szerzetesek számára a regula szerint meghatározott napi boradag. A személyre szabott mennyiség mértéke nem más, mint amit ki-ki nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel megihatott, Isten ajándékaként.

A borvidék területe a Bakony északi határa és a Kisalföld találkozásánál fekvő sokoróaljai dombos részen található, ahol az alapkőzetre települt lösz és barna erdőtalaj a meghatározó, mozaikszerűen elhelyezkedő homokfoltokkal. Időjárási viszonyai kiegyenlítettek, mérsékelten kontinentális klímával rendelkezik, országos viszonylatban közepes fény- és hő-, illetve jó csapadékellátottsággal.  

Móri borvidék

Magyarország borvidékei legkisebb és leghíresebb halmazainak közös metszetében foglal helyet, neve egybeforrt az ezerjó fajtával, a Móri borvidék által adott hungarikummal.

Persze magától értetődő, hogy ez a kissé hűvös, visszafogott és elegáns borokat adó termőhely választékos kínálatot képes felmutatni. Főképp fehérborok készülnek ma is Mór környékén, és könnyen ki lehetne hozni a terület pezsgőalapbor készítésére adott képességeit. Etyekkel azonos távolságra van Budapesttől, és adottságait tekintve népszerűségében is vetekedhetne a főváros borfogyasztóinak e másik kegyeltjével.

Mór vidéke a csókakői váruradalom részeként már a XII. században feltűnik oklevelekben, de Mór község nevével csak a XV. században találkozunk először. A vidék szőlőkultúrája a következő száz évben is folyamatosan fejlődött, amíg a török háborúk viharai meg nem akasztották azt. A középkori bortermelés hagyományát az elnéptelenedett uradalomba betelepült svábok folytatták és fejlesztették tovább. A XVIII. században érkező német telepeseknek köszönhető az új szőlőtelepítés, de a Móron megjelenő, kivételes szőlőművelő affinitással rendelkező kapucinus szerzetesek is kivették részüket a munkából. 

A második világháború után hazánk legjobb állapotú szőlői a soproni és a móri borvidékeken voltak, ám a borosgazdáknak mégis feladták a leckét: előbb a beszolgáltatási rendszer bevezetése és az erőszakos kollektivizálással, majd a szocializmus alatt a nagyüzemi szemléletű bortermelés elvárásaival. A rendszerváltás során végül a termelőszövetkezeteket felszámolták, borászati kapacitásait megszűntették, így a borvidék sorsa visszakerült a helyi döntéshozók és az egyéni gazdák kezébe.

Az itteni emberek megélhetésére, gyarapodására, az egyes települések fejlődésére alapvető hatással volt a borászat. Természetes életritmusuk, ünnepeik, kulturális hagyományaik is évszázadokon át a szőlő művelésének eseményeihez, idejéhez igazodott. Nem meglepő, hogy minden év októberében rendeznek bornapokat Móron és Csákberényben, illetve szeptemberben más környező településen is. 

Az ezerjó – ahogy már utaltunk rá, a hungarikumok közé tartozik – a XIX. századi filoxéravészt követő újratelepítések során lett a fő szőlőfajta a borvidéken. A móri borok férfias jellegüket magas savtartalmuknak köszönhetik, ez azonban mértékletes fogyasztás esetén nem okoz fejfájást, másnaposságot, mint a magas karbonát tartalmú borok.

Aromákban gazdag borokkal állnak elő e vidék pincéi, amihez sok munka és türelem szükségeltetik: Nem elég, hogy a móri bor kemény, későn érő fajta, de csupán a szüret utáni harmadik évben fejlődik ki teljes erejében, és ekkor érződik igazán egyéni íze. Kedvező időjárás esetén a fürtök aranysárgára érnek és csodálatos zamatot adnak, különösen szerencsés esetben pedig a töppedt szőlőből a tokajival vetekedő aszúbor készíthető.    

 A borvidék a Vértest és a Bakonyt elválasztó festői Móri-árokban terül el. Pusztavámtól Móron át egészen Csókakőig és Csákberényig húzódnak az első osztályú bortermő dűlők. A dűlők talaja elsősorban a laza negyedidőszaki fedő-üledékeken képződött, a lejtőtörmelék, lejtővályog főként oligocén homokon alakult ki. Talajösszetételében mészkőtörmelékkel kevert löszön elterülő agyag-bemosódásos barna erdőtalajok, barnaföldek, valamint magasabb helyzetű hegyoldalakon, dolomiton és mészkövön képződött rendzinatalajok és vörös föld váltakoznak egymással.

Időjárása közepesen hűvös és viszonylag csapadékos, ugyanakkor a hegyek, dombok déli, délnyugati oldalain a kedvező mezo- és mikroklíma jó termőhelyi viszonyokat alakíthat ki.

Etyek-Budai borvidék

Az Etyek-Budai borvidék területe a Mezőföld északi határától egészen a Pilis lábáig nyúlik. Buda környékén a szőlőművelés már az Árpádházi királyok idejében is az itt élő emberek megélhetésének fő forrásává vált, Mátyás korára pedig az itteni borok komoly hírnévre tettek szert.  A török hódoltságot követően sok szerb (rác) telepedett le ezen a vidéken, akik elsősorban a vörösbort pártolták, így ennek készítése került túlsúlyba. A rácok után új telepesek, a németek érkeztek. 1720 és 1770 között 112 német család talált új otthonra Etyeken - német nevén Edecken - akik kemény munkájukkal felvirágoztatták a mezőgazdaságot, ráadásul a Duna közelsége a megkönnyítette a  szállítást is lehetővé tette. Az új telepesek új ízlést is hoztak, ők a korábbiakkal szemben a fehérbort részesítették előnyben. Továbbá 1830 körül a nagyvárosi lakosság is inkább a fehérbort kereste, meghatározva ezzel a budai vidék kínálatát.

A német ajkú lakosság túlnyomó aránya egészen a II. világháborút követő etnikai kitelepítésig fennállt.

A filoxérajárvány itt szinte minden szőlőt kipusztított, így a lakosság jelentős részben a gyümölcstermesztésre tért t. Szőlőt - kevés kivétellel - csak háztáji vagy kisüzemi viszonyok között termeltek, azok is főleg gyenge minőségű, bár a filoxérának ellenálló direkt termő fajták voltak. A terület csak mintegy száz év múltán 1989-ben nyerte vissza a bortörvény szerinti borvidéki besorolását.

A rácok, a németek és a Törleyek után az elmúlt néhány évtizedben a reduktív technológiájú borkészítés adott újabb lökést a borvidék fejlődésének. Megmaradt a régióra amúgy is jellemző, szinte teljes fehérbor dominancia, amit jellemzően reduktív technológiával termelnek. 

A borvidék három jól elkülöníthető részre oszlik: a Zsámbéki-medence és környéke (a szorosan vett etyeki területre), a Velencei-hegység körzetére, illetve a Budai-hegység környékére. Talajai leginkább mészkő, dolomit vagy homokkő alapkőzeten alakultak ki. 

Évi átlagos hőmérséklete az országosnál kissé alacsonyabb, 9,5 - 10,5 °C. Csapadékellátása (évi 650 mm) megközelíti az országos átlagot, a légmozgás szinte állandó, ami kiemelkedő termelési biztonságot ad: kevés a gombás károsodás és ritkák a számottevő fagykárok. Az adottságok kedveznek a korán szüretelhető pezsgőalapborok készítésének; az itteni borok többsége nem túl testes, reduktív, száraz bor.

Neszmélyi borvidék

Neszmély és környéke középkori hagyományokkal rendelkező, Dunát átívelő borvidék. Ugyanakkor a területen már a római korban is termesztettek szőlőt, és bár a török hódoltság során az ültetvények sanyarú állapotba kerültek, a XVIII. századtól az uradalmi gazdálkodás áruborai biztosították a vidék borainak jó hírnevét. A Dunára néző neszmélyi szőlőhegyeken termő borról már Széchenyi István is elismerően írt, s az egész században híres volt a neszmélyi rajnai rizling és szemelt rizling - ez utóbbi a válogatott minőségű bogyókból készült bort jelenti. A század második felében az Esterházy család csákvári uradalmán jött létre az a jónevű ászári mintaszőlészet és -pincészet, mely nem csupán az 1897-ben felállított Neszmélyi borvidék szakmai megalapozását jelentette, de hozzájárult a nemzetközi elismertséghez is, amiből a jellemzően magas savtartalmú borok sikeres szállíthatósága is kivette a részét. Ekkorra a neszmélyi, duna-almási bor fogalomnak számított a hazai borértő körökben. Sajnos a filoxérajárvány itt sem kímélte a szőlőt, ennélfogva nem csupán a fajtaszerkezet változott, de a homokos(abb) területeket is elkezdték betelepíteni - a szőlőgyökértetű ugyanis  ki nem állhatja a laza talajt. 

A világháborúkat követően a borvidék kénytelen volt szlovák fennhatóság alá engedni a Duna északi partján fekvő dombos, déli kitettségű muzslai területeit, mely korábban az esztergomi bazilika egykori szőlőskertje volt. Nagyjából eddig tartott a hírnév is, mert a termelési és minőségi problémák felerősödése (állami gazdaságok és termelőszövetkezetek nagyüzemi szőlőtermesztése) 1959-re eltüntették az önálló borvidéket, ami csak az új telepítések hatására 1977-ben állt ismét talpra. Neszmély környékén ma többnyire üde, friss savú, könnyen felismerhető gyümölcsös illat- és ízjegyeket adó, karcsú száraz fehérborokat készítenek. A világ más tájain készülő borokhoz képest itt könnyen születik kiegyensúlyozott, mégis könnyed és aromákban gazdag ital. Ritkább a hordóban érlelt borok megjelenése, máshol is inkább ott találkozunk hordóban erjesztett és érlelt fehérborokkal, ahol a természetes savtartalom alacsonyabb.

A neszmélyi borok termőhelye nem került még annyira közel a hazai igényes borfogyasztó közönséghez, hogy a dűlőket nevükön emlegetnénk, ám ez csak idő kérdése, ha továbbra is tiszta ízű, határozott és jó szerkezetű borok kerülnek elő a borvidékről.

A borvidéki alapkőzet kréta és eocén márga, valamint agyag. Fölötte lösz és barna erdőtalaj alakult ki.

Klímája kiegyenlített, mérsékelten nedves, hűvös, alacsony éves hőingadozással. Általánosnak mondható a magas páratartalom, a kiegyensúlyozott csapadékeloszlás és a kiugróan nagy hőmérsékleti értékek hiánya, ami az országos átlaghoz képest alacsonyabb napsütéses órák számában is megmutatkozik.

Tetszett a bejegyzés és érdekel a borok világa? Olvasd el a Winelovers blog többi írását is, vagy csatlakozz borrajongó közösségünkhöz!