Folytatjuk sorozatunkat a háztáji borkészítésről, ezúttal a szüretre és az utána következő munkálatokra fókuszálva.

kép forrása: www.rimontgowineries.com

szerző: Szymczak Vince

A szüret

A szüretet érdemes a reggeli órákban kezdeni, főleg a nyári, korai érésű szőlőfajták esetében.  A nap későbbi részében a felmelegedő hőmérséklet hatására gyorsan beindul az erjedés, és a melegen erjedés kedvezőtlen aroma égető hatása mellett ez megakadályozza az erjedés irányítását is.

A szüretet érdemes vendégfogadással (fröccs, pálinka, reggeli) és a feladatok rövid ismertetésével kezdeni, bár utóbbival kapcsolatban az évek során rutinos menetrend alakul ki. Természetesen a kis zártkertekben, lugasokban szó sincs gépi szüretelésről, a szedés kézzel történik. A begyűjtést általában párban végzik, hogy a tőke mindkét oldalára jó legyen a rálátás, és minden megbúvó fürt előkerüljön. A szőlőszürethez nem kell profi metszőolló, egy sima ollóval is könnyen levághatóak a fürtök, de kaphatóak speciális szüretelő ollók is. Hagyományosan a fürtöket vödrökbe esetleg kosarakba rakták, majd kiáltottak a puttonyosért, aki a feldolgozóhelyig cipelte a terhet. Manapság elterjedtebb a szüretelő láda alkalmazása, mivel így kevésbé törnek össze és nyomódnak meg a szőlőszemek idő előtt - a kicsorgó lén beindulhatna nemcsak az alkoholos, de az ecetes erjedés is, így a zúzás-bogyózásig érdemes vigyázni a szemek épségére. A megtelt ládákat árnyékos helyen kell tárolni amíg sor kerül a feldolgozásra. 

A szőlő fedolgozása

A feldolgozás modern módszere az úgynevezett zúzó-bogyózó gépek használata. Ezek már a párszáz tőkés gazdák számára is elérhető árfekvésben és kivitelben is megvásárolhatóak, így egyre több az olyan szüret ahol ilyen gépet használnak.

Ez a kombinált gép először két őrlőhenger segítségével kíméletesen megtöri a szemeket, majd egy csiga és egy rosta segítségével a szárakat kilöki a gép végén, miközben a feltárt szőlőszemek és a lé a gép alatt helyezett szüretelőkádban gyűlik össze.

Sok helyen még ezen gép régebbi verziója található meg, amelyben az őrlőhengerek alatt nincs bogyózó rész. Ezt az egyszerűbb gépet szőlő zúzónak, vagy darálónak nevezik. Mindkét típusú gép létezik kézi erővel hajtható, illetve elektromos verzióban is. Itt kerül először a képbe a borászati folyamatokban alapvető kezelőanyag, a borkén. Kémiai nevén a kálium-metabiszulfit, vagy ahogy bolti termékek csomagolásán felfedezhetjük, az E224 szinte minden borban megtalálható - miatta olvashatjuk a polcról levett palackokon hogy “szulfitokat tartalmaz”. Megkerülhetetlensége számos pozitív hatásából ered. Ami miatt már ebben a stádiumban használják:

• segít megvédeni az oxidációtól (kevésbé barnul meg és fertőződik a must)
• fokozza az ülepítést (vagyis segíti a must tisztulását)
• véd a káros mikroorganizmusok ellen

Por vagy törzsoldat formájában használható, ebben a stádiumban még relatíve kis mennyiségben, mert a nagyobb adag lassítaná, esetleg megakadályozná az alkohol erjedést.

A már csak szőlőszemeket és levet tartalmazó darabos cefrét érdemes pektinbontóval is kezelni. A pektin a sejtek falában található kötőanyag, amit például lekvárkészítésnél kocsonyásításhoz használnak. Borászati szempontból azt szeretnénk ha a cefre préselése minél több és finomabb levet adna, ezért segítség ha ezt a kocsonyásító, zselésítő anyagot inkább elbontjuk. Pontosan ezt csinálják a pektinbontó készítmények. Márkától függően különböző kén és hőmérsékleti toleranciával rendelkeznek, általában körülbelül egy óra alatt hatnak.

A bogyók feltárása és a cefre kezelése után attól függően hogy fehér vagy vörösbor készül, a következő lépések eltérnek. Fehérbornál már ilyenkor préselünk - nézzük először ezt az esetet, és a vörösbor készítés különbségeire külön fejezetben térünk ki. A szőlőből taposással történő lékinyerés ma már leginkább a legendákban és mesékben létezik. A legelterjedtebb háztáji megoldás a kosaras prés, ami készülhet fából és festett öntvényből, vagy a modernebb verziók savállő acélból. Ezen prések működési elve igen egyszerű, a kosarat (ami tulajdonképpen egy álló henger) megtöltjük a cefrével, és a tetején egy nehéz fedőre fokozódó nyomást helyezünk. Ez a nyomásnövelés lehet manuális (egy kar tekerésével), vagy hidraulikus (gyakorlatilag egy autóemelő nyomja lefelé a súlyt). A drágább, ám szabályozhatóbb és egyenletesebb megoldást a membrános prések jelentik - ilyenkor tulajdonképpen egy vastag gumiból készült “lufit” töltenek meg vízzel vagy kompresszor segítségével levegővel, és ez préseli a kosárhoz a gyümölcsöt. A nagyobb gazdaságokra jellemző zárt, fekvő kosaras prések háztájiban a kis mennyiségek, nagy helyigény, és drága technológia miatt gyakorlatilag kizártak.

A préselés időigényét csökkenti, ha előtte cefréből a már tiszta levet leszűrjük. Ennek legegyszerűbb módszere ha a szüretelő kádba egy mustszűrő kosarat helyezünk. Ez a kosár nem más mint egy lyukacsos műanyag vagy saválló rosta - ezen a rostán csak a lé megy át, a darabos cefre kívül marad. Ezt a levet le lehet szivattyúzni, vagy ki lehet merni, így kevesebbszer kell megtölteni a prést. Az így gyűjtött, tulajdonképpen saját súlya altál kipréselt lé a színmust. A teljes kapható must mennyiségnek ez több mint a fele.

Ahogy a préselés előrehalad, a kapott must minősége egyre csökken. Ezért manapság már egyre kevesebben képviselik a régi iskolát - amikor a minél több bor volt a fő cél, ezért csontszárazra préselték a szőlőt. Ennek érdekében régen a már kipréselt törkölyt átmozgatták és újrapréselték. Ma már a legtöbben az első préselésnél is hagynak benne nedvességet, főleg mióta van lehetőség a törkölyt bérfőzdében lefőzetni vagy magánfőzés keretében felhasználni.

A szüret előtti teendőkről sorozatunk első részében olvashatsz részletesen itt.

Szállítás

A borkészítés ezen stádiumában a rengeteg mosogatnivaló eszköz mellett három kupac “termékkel” rendelkezünk. Egy hordóban vagy tartályban van az elválasztott és kipréselt must, ami gyakorlatilag jelen stádiumában szőlőlé. Egy másik kupac a présből kiszedett törköly, vagyis a szőlő héjak és magok összepréselt összessége. A harmadik kupac pedig a szőlőszárak, amit a zúzó-bogyózó gépünk vetett ki magából.

A harmadik kupaccal van a legkevesebb teendő - vagy későbbi égetés céljából napra helyezzük száradni, vagy visszaforgatjuk a földbe tápanyagnak. Utóbbi előtt célszerű lehet komposztálni, és természetesen vannak helységek ahol ezt zöldszemét elszállítás keretében központilag oldják meg.

A törköly sorsa a gazda lehetőségeitől és benne hagyott nedvességtől függ. Ha pálinka fog belőle készülni, akkor ebben a cikkben olvashatunk bővebben a következő lépésekről. Ha erre nincs lehetőség, akkor szintén a talajba forgatás vagy komposztálás lehet vele a teendő.

Maga a lényeg természetesen a must, amit bár szívesen isznak az emberek szőlőlé formájában is, bornak még finomabb lesz. Ehhez azt először is a pincébe kell juttatni és az erjesztőedényekbe tölteni. Ideális esetben a pince és a szőlő egy helyen található, és nem kell túl nagy utat megtennie a mustnak. Bár alapvetően drágább eszközre nincs szükség mint néhány vödör, a folyamatot egy szivattyú jelentősen meggyorsítja. Mivel a szivattyú a  további pincemunkák nagy részében is segítség, e kis beruházás mindenképp visszahozza az árát. A borászati szivattyúk belépő kategóriája a háztáji gazdaságokban a leggyakoribb megoldás, ezeket nem kell a folyadékba meríteni mint egy kútszivattyút, hanem két tömlőt csatlakoztatunk rá. Egyik véget a folyadékba helyezzük, másikat a tartályba ahova juttatni szeretnénk a folyadékot, bekapcsoljuk a gépet és az már végzi is a dolgát.

A fogadó tartály típusa nagy hatással lesz a készülő borra.

• Üvegben, műanyag vagy saválló acél tartályban oxigéntől elzárt, reduktív bor készíthető. Ilyenkor a gyümölcs elsődleges aromája fog a végtermékben kidomborodni.
• Fahordóban oxidatív bort lehet készíteni, vagyis az érlelési jegyek intenzívebbek lesznek, ám ez a gyümölcsösség kárára megy.

Mustkezelés, beoltás

A kis háztáji termelésben is egyre több gazda fordít aktív figyelmet a bora cukor és savtartalmára. A próbaszüretnél végzett méréseket megismételve itt tudjuk meg a végleges titrálható sav és mustfok értékeket, és dönthetünk a beavatkozás mellett. Mustfokot háztáji körülmények között cukorral - fruktóz vagy szacharóz - szoktak emelni, de a gyakorlatban leginkább csak akkor, ha a mustfok olyan alacsony, hogy a várható alkoholtartalom túl alacsony lenne ami veszélyeztetné az eltarthatóságot. Egy kilogramm cukor 100 liter mustban körülbelül 0,7 magyar mustfokot emel, és 17-17,5 mustfokra minimum szükség van. Savat borkősavval, citromsavval, tejsavval, vagy ezek valamilyen keverékével lehet emelni, az adagolás itt értelemszerű arányos szorzás segítségével kiszámolható, hiszen a titrálható savtartalmat gramm/literben fejezzük ki. A savtartalmat csökkenteni sokkal komplexebb feladat, aminek otthon nem érdemes nekiállni, de a klímaváltozás hatásai miatt nem is jellemző problémakör (inkább a kevés mint a sok savval küzdenek a gazdák). Fontos megjegyezni, hogy jól megválasztott szüreti időponttal általában semmilyen beavatkozásra nincs is szükség.

Ahogy beállításra került a kívánt arány, és a must elfoglalta végleges tartályát, meg kell hozni az egyik legfontosabb borászati döntést. Az erjesztésnek két típusa létezik - a spontán és az irányított. Irányított erjesztésnél a borász hatással szeretne lenni arra, hogy az erjedés hogyan folyjon le: melyik élesztő törzs, milyen hőmérsékleten és körülmények között végezze azt. Ez egyfajta garancia a minőségre, és magas szintű biztonságot nyújt. Ilyenkor a borász először nitrogéntartalmú tápsót ad a musthoz, majd szárított fajélesztővel beoltja. A fajélesztő gyakorlatilag ugyanúgy működik mint a száritott pékélesztő - először langyos vízben kell rehidratálni, majd a hőmérsékletkülönbség kiegyenlítésével fokozatosan a musthoz adagolni. Mind az élesztőknek, mind a tápsóknak rengeteg fajtája ismert és hozzáférhető, a téma nagy területet nyújt a kísérletezéshez. Mivel egy évben bor csak egyszer készül, az ideális kombináció megtalálásához hosszú út vezet.

A spontán erjesztésnél a borász a szőlőn és a levegőben megtalálható vadélesztőkre bízza az erjedést - a kenyérsütési hasonlatnál maradva gyakorlatilag ez a kovászos kenyér módszeréhez hasonlítható. A vadélesztők szaporodása lassabb, így az erjedés hosszabban elnyúlik, és a kimenetele is bizonytalanabb - nem tudjuk melyik élesztőtörzs győz a konkuráló vad törzsek között és az pontosan milyen folyamatot és végeredményt fog jelenteni. Ez a rizikó azonban két oldalú: bár a hibázás, a rosszabb minőség lehetősége is benne van, egészen kiváló tételek is készülhetnek így. Főleg a híresebb borvidékeken elszaporodott élesztőfajtáknak esetében lehet érdemes ezt az utat választani, hiszen tulajdonképpen ezek szelektált gyűjteménye a bolti fajélesztő.

Az erjedés

Az erjedés során az élesztőgombák (főleg a saccharomyces cerevisiae fajba tartozó törzsek) a mustban megtalálható cukrot alakítják át alkohollá, hővé és szén-dioxiddá. Ez több dolgot jelent borászati szempontból: egyrészt azt, hogy a tartálymérettől függően a murci (a must és bor közötti állapotot nevezzük így) melegedni fog. Mivel az erjedés optimális hőmérséklete fehérbornál 15-18 fok, így ha a maximális ízvilágot akarjuk kihozni a szőlőből, érdemes hűtéshez folyamodnunk. Ez főleg a reduktív eljárásnál fontos, amikor a borászati cél ezen gyümölcsösség megőrzése. A legegyszerűbb módszer ennek megoldására vízzel töltött PET palackok mélyhűtőben megfagyasztása, majd folyamatos cserélgetése a tartályban. Ehhez fontos hogy a palackokról a cimkék és a ragasztó teljesen le legyenek tisztítva. Természetesen célgépek is léteznek a hűtéshez, azonban ezek költségvetése általában túlmutat a háztáji viszonyokon. Nagyobb tartályok kaphatóak saját hűtőpalástokkal, illetve olyan hűtőegység is beszerezhető, amely segítségével központilag egyszerre több kisebb tartályt hűthetünk.

Másrészt vigyázni kell a keletkező szén-dioxiddal, vagy ahogy azt a pincék környékén nevezik - mustgázzal. A CO2 önmagában természetesen nem egy mérgező anyag, a problémát az okozza, hogy hatalmas mennyiségekben keletkezik és nehezebb a levegőnél. Így leülepedik a pincében, kiszorítja a levegőt (és vele együtt az oxigént), és nehezen szellőzik ki. A pincébe lemenőre a veszélyt tehát nem a mérgezés, hanem az oxigénhiány jelenti - ez azonban sajnos számos halálesetet követelt már az évszázadok során. Elterjedt módszer a levegő minőségének ellenőrzésére a gyertyapróba - vagyis annak a kihasználása hogy a tűzhöz oxigén jelenlérére van szükség. Ha a térdünk magasságában tartott gyertyaláng elalszik, azonnal ki kell farolni a pincéből, a levegő nem biztonságos. A módszer problémáját az adja, hogy sajnos attól hogy a láng nem alszik el, még nem tudhatjuk hogy megfelelő a pince oxigéntartalma - az égéshez kevesebbre van szükség, mint a lélegzéshez. Kaphatóak CO2 sűrűséget mérő kézi, vagy falra erősíthető állandó mérők, ám ezekkel ritkán találkozunk gazdáknál - inkább biztos ami biztos alapon ebben az időszakban mindig alaposan szellőztetnek.

Az erjedésnek két szakasza van, a zajos erjedésnek is nevezett főerjedés, illetve az utóerjedés. Az elsőben zajlik le a folyamat nagy százaléka, olyan intenzitással képződik és tör a folyadék felszínére a szén-dioxid, hogy szabad füllel is hallható (innen a zajos elnevezés). Az alkoholszázalék növekedésével az élesztők előbb-utóbb elérik teljesítőképességük maximumát - a túl alkoholos közegben már nem képesek tovább erjeszteni. Ez a maximum határ élesztő törzsenként eltér, de az esetek nagy százalékában a must teljes cukortartalmát fel tudja dolgozni. Így a házilag készített bor alapvetően száraz, ahhoz hogy édes bort kapjunk valamilyen trükkre van szükség - vagy a mustnak kell magas cukortartalommal rendelkeznie (aszúsodás, kései szüret, stb.), vagy utólag kell édesíteni a bort, vagy meg kell állítani az erjedést. Mivel ezen módszerek egyike sem a legegyszerűbb, a háztáji borok általában szárazak, és a gazda kivárja az erjedés végét, ami irányított erjesztés esetén nem tart tovább mint pár két-három hét.

Bővebb ismeretekért jelentkezz kurzusainkra a képre kattintva!