A borozást szinte mindannyian valami eseményhez kötjük, legyen az egy baráti beszélgetés, családi összejövetel, egy finom vacsora, vagy csak egy hosszú nap végén a jutalom. Ismerkedjünk most meg az összes felsorolt alkalomhoz kiválóan illő jolly joker borral, a kicsit testes, kicsit karakteres, de egy cseppet sem tolakodó sillerrel.

Szerző: Pethő Dóra

Fotó: www.facebook.com/Fuxli

A siller anno és most

A siller története még azokra az időkre nyúlik vissza, amikor egy ültetvényen belül volt megtalálható a fehér- és a kékszőlő. Igy amikor szüretre került a sor, nem is bajlódtak a szelektálással, egy puttonyba vegyesen kerültek bele a fürtök. Ekkor még nem foglalkoztak azzal, hogy fajtánként vagy dűlőnként szüreteljenek. Amikor beérett a szőlő, jött a család, a barátok, leszedték a szőlőt, majd attól függően, hogy milyen gyorsan haladtak a munkálatokkal, a szőlőnek volt némi ideje a héjon ázni, tehát a különböző szín- és ízanyagok ki tudtak oldódni, aminek következtében a bor a fehér és a kékszőlő arányától függően pinkes vagy vöröses árnyalatot kapott.

Egyes teóriák szerint ez volt az „ős-siller”.

A technológia fejlődésével a borkészítés is új irányt vett, a fehér- és a kékszőlő már nem fért meg egy ültetvényen, valamint a törvényi szabályozások is megkövetelték a különböző színek külön szüretelését. Ekkor vált ketté a fehér- és kékszőlő feldolgozási módja is, innentől a sillerek vörösboros technológiával készültek, kizárólag kékszőlő felhasználásával.

Az alapanyag a tőkékről egyenesen a bogyózóba került, ezután egy-két napig héjon ázott, megvárták, amíg beindul az erjedés, ekkor a színanyag jobban ki tudott oldódni, majd a gazda az erjedő must egy részét (vagy akár egészét) leválasztotta és tartályba töltötte, ahol az erjedés teljesen végbe tudott menni. Az így kapott bor a rozénál sötétebb és testesebb a vörösnél világosabb és könnyedebb, ízében pedig ugyanúgy megjelenik a rozékra jellemző üde gyümölcsösség, mint a vörösboros ízvilág, a cseresznye, a málna, piros gyümölcsök is. Ami pedig maradt a héjon, az tovább ázott, így el tudták érni azt, hogy a színanyagok még koncentráltabban jelenjenek meg a fennmaradó lében és ezáltal egy intenzívebb, vörösebb színt adjon a bornak, melyből aztán vörösbor készült.

Minden fuxli siller, de nem minden siller fuxli

Sillert először a svábok lakta területen készítettek, a rájuk jellemző precizitással és odafigyeléssel, ennek köszönhetően hamar népszerűvé vált ez a laza, könnyű ivású, kerek savakkal rendelkező bor. Hazánkban a szekszárdi, villányi és egri borvidéken futott be igazán nagy karriert a siller, alapanyagául főként a kadarka, illetve a kékfrankos szolgált.

A fuxli elnevezés egy szekszárdi összefogás eredményeként született. 2011-ben Heimann Zoltán borász fejéből pattant ki az ötlet, majd a következő évben rögtön 6 szekszárdi borász csatlakozott az kezdeményezéshez, és készített sillert, ezzel újból felkarolva a régen a vörösbornál is nagyobb népszerűségnek örvendő stílust. A Fuxli márkanév alatt piacra kerülő bor a róka (németül Fuchs) vöröses bundájáról kapta a nevét, ami a bor színében köszön vissza. De nem csak a név volt egységes, hanem a dizájn és a szabályok is. Minden fuxliként forgalmazott bor palackját ugyanaz a művész tervezte és egységesen a róka szimbólum jelenik meg rajtuk, ám mégis mindegyik kicsit egyedi, kicsit személyre szabott.

De hogyan lehet egy bor fuxli?

A fuxli egy szekszárdi specialitás, aminek a genrincét kékfrankos vagy kadarka adja, ám kerülhet bele merlot vagy cabernet sauvignon is, a borász döntése szerint. Az alkoholfokot 13%-ban maximálták. A bor két fő ismérve pedig a savak és a gyümölcsösség. Van azonban még egy fontos tényező: a borászok vakkósolás során tesztelik végig a fuxli címre pályázó borokat, majd ezután szavaznak. Csak a legalább 2/3-os többséget elnyerő borok forgalmazhatók a közös márkanév alatt, ezzel is garantálva a minőséget.

Egy kis külföldi kitekintés

A siller nemcsak magyar specialitás, más országokban is elterjedt, ám mindenhol egy kicsit más. A franciáknál például a rozé és a siller egy kategóriának számít, ők nem tesznek különbséget köztük, míg a németek hozzánk hasonlóan a rozénál vörösesebb, karakteresebb bort sillerként árulják. Nemcsak elnevezésben, de az elkészítés módjában sem teljesen egyeznek a különböző országok sillerjei. Az olaszoknál a siller esetében a kék- és fehérszőlő együtt kerül feldolgozásra és mind a mai napig ezt nevezik sillernek, nálunk ez már nem engedélyezett, így mi kizárólag kékszőlőt használunk az elkészítéséhez.

Az ideális kísérő

A siller azért jó, mert több mint egy rozé, de kevesebb mint egy vörös. Talán az adja a szépségét, hogy a borász döntheti el, a kettő közül melyikhez közelít: inkább a könnyű vörös, vagy a testes rozé vonalat képviseli, persze az adott évjárat sajátosságait figyelembe véve. Akkor tökéletes, ha a friss ropogós savak, valamint a gyümölcsösség teljes összehangban tud kiteljesedni egymás mellett. Amennyiben egy könnyen fogyasztható, nyári borra vágyunk egy baráti beszélgetéshez, kerti grillezéshez, egy jó lecsóhoz akár, akkor előttünk a lehetőség, hogy megtaláljuk az ízlésünknek leginkább tetsző sillert.

Tetszett a bejegyzés és érdekel a borok világa? Olvasd el a Winelovers blog többi írását is, vagy csatlakozz borrajongó közösségünkhö