A boltban, vagy akár webáruházban vásárlás közben felmerülhet bennünk a kérdés, hogy mit is jelentenek azok a kerek címkék a palackon, amelyek érthetetlenné rövidített betűszókat, különböző dobogós érmeket, vagy pontszámokat emlegetnek.
szerző: Kis Hajnalka
Csakúgy, mint az élet minden területén, legyen az iskola, tudományok vagy sport, a bortermelők és borkedvelők is korán rájöttek, hogy a termékek versenyeztetése nem csak szórakoztató, de hasznos is. 1224-ből származik az első hiteles forrás egy borkóstolásról, amely során egy uralkodó kérésére egy szerzetes európai borokat rangsorolt. Az akkori verseny alapszabályai azóta sem változtak sokat:
- a kóstolás szakértők feladata (akkoriban a szerzeteseké, akik a korabeli tudás őrzői, így hozzáértő bortermelők is voltak, és akiket manapság „Master of Wine” vagy „Master Sommelier” titulusú egyének, borkritikusok, szakújságírók, bloggerek, borkritikusok váltanak fel)
- a borokat vakon kóstolják (ami azt jelenti, hogy a kóstoló a pártatlanság megőrzése érdekében nem tudja, hogy milyen bort kóstol), különböző kategóriákban (pl. azonos szőlőfajtából készült borok)
- a versenyre nevezni kell, tehát nem a kategóriában egész világon elkészült összes termék rangsorolása, értsd: nincsenek selejtezők, amikről magasabb versenyre lehet kerülni, saját elhatározásból elküldött termékek értékeléséről van szó
Verseny vagy pontszám, mi a különbség?
Valószínűleg többen hallottatok Robert Parker 90+-os borairól, mint a „DWWA Gold” elismerésről.
Robert Parker egy 2019-ben visszavonult borkritikus, akinek 100 pontos skálája 1982-ben vált híressé. Az akkoriban bankjogász-asszisztensként dolgozó Parker csak hobbiból működtette az azóta több, mint 50 000 előfizetőt számláló The Wine Advocate újságot. Ő volt az, aki nemcsak felismerte a bordeaux-i 1982-es évjárat kiemelkedő minőségét már 1982-ben, de olyan egyedien írt róla, hogy egy új generációs befektetőcsapat érdeklődését irányította a bor felé. Ez egy csapásra hiánycikké tette az évjárat borait, amiből a mára megmaradt palackok még mindig kiemelkedő áron cserélnek gazdát.
A 100 pontos skálája is újdonság volt az akkoriban ismert 20 pontos skálákhoz képest. Szerinte 20 pont nem volt elég az értékeléshez. Az ő skáláján 100-95 pont közötti borok kiemelkedő minőséget jelentenek, amelyeket felkutatni és megvásárolni is érdemes, 95-90 pont között kiváló minőséget kapunk, a 90-80 közötti borok nem okoznak csalódást, a 80-75 pont közöttiek pedig úgymond „megérik a pénzüket”.
Bár Robert Parker a leghíresebb pontrendszerrel dolgozó borkritikus, a világon több elismert szakember értékel saját skála szerint.
Megemlítendő az angol királynő pincéjéért felelős Jancis Robinson, aki a Financial Times rovatvezetője is boros témákban. Érdemes ismerni mellette a WineEnthusiast, a Decanter, és a WineSpectator nevét is. Nem meglepő, hogy több magyar pince benevezett borai is kaptak kiváló pontokat az elmúlt évek során.
Kulisszatitkok borversenyekről itt.
Mennyiben más egy borverseny
Míg a kritikusok pontoznak, a versenyeken a sportversenyekhez hasonlóan érmeket osztanak. Hagyományosan vannak bronz, ezüst, arany, néha pedig kiemelkedő arany, illetve egy speciális kategóriában kiemelkedő medáliák.
Rengeteg borverseny van a világon. A London Wine Competition minőség, árért kapott érték, és csomagolás szempontjából értékeli a borokat. A bírák nem meglepő módon nemzetközi kereskedőláncok borfelvásárlói közül kerülnek ki, és értékelésük elsősorban az üzleteket érdekli.
A VinAgora Nemzetközi Borverseny borkészítési technológiák szerint felállított kategóriákban értékeli a borok minőségét, vagyis csendes fehér, csendes rozé, csendes vörös, gyöngyözőborok - és így tovább- kategóriákban hirdetnek győzteseket.
A pontrendszerrel értékelő Decanter újság pedig versenyt is rendez. Nagyon elismert, nemzetközi megmérettetésről van szó, amelyben ország, borvidék, szín, szőlőfajta, borkészítés, évjárat és ár szerint ítélnek az adott kategóriában elismert szakemberek (értsd: a francia pezsgőket Champagne-szakértők kóstolják és értékelik).
Kinek miért éri meg a verseny?
Egy palack értékeléséből mindenki hasznot húz.
A verseny rendezőjének hírnevét és fontosságát növeli, ha az általa felfedezett borok értéke nő – mint Robert Parker esetében is. Úgymond hiteles forrásként kezelik az értékelését, és nyilván a versenyeire egyre több termelő nevez. Hasznot húz a részvételből a borász is, hiszen a versenyen elért érmet vagy pontszámot közvetlenül a palackra ragaszthatja, és mellesleg közvetlen visszajelzést kap arról, hogy a versenyben résztvevő borokhoz képest milyen minőséget gyárt, adott esetben ez a vélemény iránymutató lehet az elkövetkezendő években a termék javításához. A fogyasztó pedig egyértelmű iránymutatást kap a boltban, hiszen csakúgy, mint az élet többi területén, a jó borok közül is, aki meg meri mérettetni magát, és versenyhelyezést vagy kiváló pontszámot ér el, az megérdemli, hogy a kosarunkba, és az asztalunkra kerüljön.
Miért hát az olykor jogos szkepticizmus a díjnyertes borokkal szemben?
A címkékkel teleragasztott palackok elbizonytalaníthatják a vásárlót. Nem értjük a jelentését, 17 pont, 94 pont, aranyérem, miegymás… Miért kerül egyáltalán egy viszonylag olcsó borra ennyi elismerés?
Minden pince saját maga választja meg, hogy milyen csatornán keresztül szeretné reklámozni a termékét. Van, aki a weboldalra esküszik, van, aki a pincébe csalogatja a vásárlót vacsorákkal, kóstolókkal, és van, aki versenyeken nyert érmekkel szeretne hiteles minőséget biztosítani a vásárló számára. Olcsó termék esetében valószínűleg hasonló minőségű termékek közti versenyen ért el kiváló eredményt (értsd: nem minden futóverseny nyertese olimpiai győztes, van aki a kerületi versenyen nyer).
Másodszor a borkóstolás nem matematika. A naponta olykor több, mint negyven mintát kóstoló szakértőknek bár más a rálátása és a tapasztalata Gipsz Jakabéval szemben, de neki is ízlelőbimbó van a szájában, óhatatlanul is félreértheti a harminckilencedik mintát, ami az olykor borsos nevezési árat és hosszadalmas jelentkezést kitöltő termelő számára nem hozza meg a várt eredményt, vagy éppen váratlanul felértékelt eredményt nyújt, és bizony megvonja a fogyasztót egy hiteles élménytől.
Ennek a gondolatnak a mezsgyéjére kívánkozik az a megjegyzés is, hogy
az értékelés nem feltétlenül a kóstolás pillanatában érzett minőséget tükrözi, hanem azt a feltételezett legjobb minőséget, amelyet a bor az élete során elérhet.
Ez nagyon konkrétan felállítható szempontok szerint mérhető, hiszen mint tudjuk, a borok a palackban vesztenek savtartalmukból, változik a színük, harmadlagos aromák formálódnak. Ez különösen a sokáig tárolható vörösborok esetében lényeges, hiszen az értékelés és az érleléssel elért legjobb minőség között olykor évtizedek is eltelhetnek. Ezért a fontosabb borvidékek évjáratait évente kóstolják – és pontozzák –, hogy nyomon kövessék az érlelés folyamatát és segítsenek a vásárlóknak, valamint a borba befektető magánszemélyeknek is eligazodni.
A borok őserdőjében sok pillér segíthet az eligazodásban, és a palackra ragasztott plecsnik is ezt a célt szolgálják. Az egyes versenyek és pontszámok ismerete nélkül bátran nyugodtan állíthatjuk, hogy az lép versenybe hazai, vagy nemzetközi szinten a termékével, aki hisz benne. A palack nyakán közzétett eredmény biztosítja számunkra, hogy nálunk hozzáértőbb szájpadlások rábólintottak, tehát nyugodtan a kosarunkba tehetjük.
